Meglátásaim a következők. Egyénfüggő a hűség, mint nőknél mint férfiaknál. Viszont ha diagramban ábrázolni kellene a külső (X tengely) és a hűség (Y tengely) viszonyát akkor a külső kinézet (szépség, csinosság, stb.) fordítottan lesz arányos a hűséggel. Magyarul az esetek nagy többségében az úgynevezett "csúnya" vagy annak tartott lányok a hűségesebbek, mivel a tudatukban az van hogy nem biztos hogy lesz másik partnerük, mivel tisztában vannak a kinézetükkel. Viszont észrevettem hogy a viszonylag csúnyácska lányok inkább részesítik előnyben a netes ismerkedést, és itt bátrabbak lesz ami lesz alapon. Ha nem ír vissza a másik akkor nem nagy tragédia, hisz élőben már hozzászoktam, találkozni meg az életben nem találkozok többet azzal aki nem válaszolt. Van a másik típus, a csinos, szép arcú helyes lányok akik érthetetlen módon szintén megtalálhatók a netes társkereső oldalakon. Kapnak egy csomó levelet, válogatnak, és nem, vagy csak minimálisnak válaszolnak. (én még nem tapasztaltam hogy válaszoltak volna) Náluk fennáll a "bőség zavara" effektus. Sokan írnak nekik, lehet miből válogatni, míg a csóri csúnyácska lányok örülnek ha egyáltalán 1 levelet is ír nekik valaki és arra igyekeznek válaszolni. Eltértem a lényegtől, hogy hűségesek-e a nők: Tényleg függ a személyiségüktől, a neveltetésüktől, a kinézetüktől, az eddigi tapasztalatuktól, a baráti köröktől, az aktuális partnertől, az anyagi körülményektől, és még sok mindentől. Az első csajomnak mindent megadtam, viszont nem voltam még érzelmileg elég érett ezért megcsalt egy nős emberrel. Nehéz volt a szakítás (inkább elszakadás részemről) vele. 10 hónapig tartott. Ő már megbánta az egészet, viszont én kiszerettem belőle teljesen. A második csajommal a távolság miatt szakítottunk. Szerettem volna sűrűn együtt lenni vele, de nem ment (cirka 250km volt köztünk). 10 hónapig tartott ez is. Ő nem csalt meg sose, de nem bírtuk. Ő dobott, de szintén megbánta, csak akkor már volt valakim. A harmadik és egyben utolsó barátnőmet (még tartott a második) a chaten ismertem meg, aztán MSN, aztán telefon majd végül személyes találka. Alig jöttem ki a második barátnőmmel töltött kapcsolat alól Ő már ott volt velem. Jól esett. :) Vele 1 év 7 hónapot voltam együtt ebből 1 év 6 hónapot közös albérletben voltunk. Voltak veszekedések, nagyon csúnyák is, főleg a kapcsolat közepén és végén... 1 hónapja vége. Nehéz... Ő sem csalt meg, viszont már van barátja és már megtörtént a dolog. Nagyon nagyvonalakban írtam le mindent, a lényeg hogy ha már nem megy valami, akkor ne maradj együtt a másikkal, ne alázd meg azzal hogy megcsalod. Inkább ülj le vele beszélgetni hogy hogyan tovább, mik a problémáid. És ha már nem menthető, csak akkor hagyd el. A kommunikáció a lényege mindennek.
K.sófelhasználó
Azt gondolom, hogy minden lezárt szerelem építi az embert, mind lelkében, mind érzéki mivoltában. Lehet, hogy valaki az elsővel leéli az életét - csak éppen nincs mihez hozzámérnie azt, ami - esetleg - valóban tökéletes. Így örökké bizonytalanságban marad.
Egy bizonyos számú - mondjuk 2-től 10-ig terjedő - lezárt szerelem jót tesz az embernek, erősíti az önmagába vetett hitet és módot ad az összehasonlításra. Tehát szükséges és jó dolog. Persze ez sem "törvény", van akinek soha nem lesz igénye másra, mint az elsőre, a nagyra, az igazira.
SZVSZ csak az lehet igazán hűséges, akinek egynél több szerelem volt az életében. Aki életében csak egy szerelmet követ, az tulajdonképpen nem tudja mi a hűség, mert nem tudja, hogy mi a hűtlenség.:-))) Valahogy így.
Mit gondoltok, lehet hűséges az, akinek az életében egynél több szerelem volt?
Az ember benne van egy jó kapcsolatban, de voltak előtte más szerelmek, amiket lezárt, ám valahol mégis élnek...
Mit gondoltok erről?
Figyi, Kirké, minden csupán nézőpont kérdése. Szerintem - bizonyos aspektusból szemlélve a dolgokat - Te vagy a naív, méghozzá azért, mert azt hiszed, hogy néhány keserű tapasztalat feljogosít a totális cinizmusra és pesszimizmusra. Ne általánosíts! Nincsenek mindenkire ráhúzható sémák. Amiken pedig keresztül mentél, az teljesen természetes. Aki csigaként magába zárkózva él, hermetikusan elzárva a világ valóságától, kétségtelenül nem fog csalódni, de nem is történik a kis tixaros életében SEMMI. Aki pedig kapcsolatokat létesít, az néha bizony megégeti magát, sőt, pofára is eshet, de úgy, hogy jó alaposan összetöri magát.
1. Dehogynem! Beleremegett bizony! És azt mondtam, hogy vesszen minden rohadt szemét hím. De aztán kiderült, hogy (hál'Istennek) közel sem mindegyik rohadt és szemét. Van ilyen is meg olyan is, jó is meg rossz is... akárcsak nőben!
2. Ért az az élmény, nagyon is! Ezt hívják úgy, hogy "kiég" az ember. Hiába no, ha sokat eszel, elcsapod a hasadat, megfájdul a pocikád. A túl sok szextől is megcsömörlik az ember. Mértékletesség a varázs-szó, ami házasságban (vagy tartós együttélésnél) elég gyakran sikeredik, hiszen a napi gondok mellett nincs kedved folyton-folyvást hancúrozni. Illetve kedved talán még volna is, de időd, energiád nincs. Szóval nekem is volt "tökjófej" ember, akitől sikítófrászt kaptam egy idő után. De nem_kellett_ továbbra is mellette alukálni, főként nem "amíg világ a világ". Brrr! Ha már annyi szenvedély sincs bennetek, mint két párosodó medúzában, s Te annyi örömödet sem leled a vele való szeretkezésben, mint mondjuk egy tál spenótban, akkor szépen meg kell mondani neki, finoman, nem bántón, és elbúcsúzni. Fontos tapasztalatokkal gazdagodva távozhatsz, és a következő kapcsolatodban - szerencsés esetben - már nem fogod elkövetni azokat a hibákat, amiket ebben elkövettél, illetve észreveszed, ha az új partnered kezd olyanná válni, mint az előző.
Na, erre mondtam, hogy néha bizony hosszú utat kell bejárni, amíg rátalálsz az "Igazi"-ra, aki igenis létezik, csupán az a baj, hogy az emberek türelmetlenek, és legalább 60-70 %-ban egyszerűen nem várják ki az "Igazi"-t. Márpedig van, aki 20 évesen talál rá, van, aki csak 40 évesen... de aki rátalál, az biztosan tudja, hogy bingó, most kikapta a főnyereményt. ;-)
"jön egy új, igéretesebb pasi" NEM JÖN!!!
A dolog éppen arról szól, hogy abban a szent minutumban, hogy megtaláltad az "Igazi"-t, többé nem keresel és nem látsz meg mást, hanem vele akarsz maradni örökre, és nem esik nehezedre hűségesnek lenni.
Azt pedig, ha találkozol "az Igazi"-val, minden kétséget kizáróan meg fogod érezni, tehát bizonytalanságnak helye nincs... és ebben áll a dolog misztériuma, ettől olyan csuda klassz megtalálni a nagy "Ő"-t. ;-)
Hát persze, feltéve, ha a férfiak is azok. Meg ha érdemes. De komolyra fordítva a szót, ha tényleg szeretek valakit, ahhoz természetesen hűséges vagyok mindhalálig.
Buki,
"Ha nagyon szeretek egy lanyt, de tudom hogy megcsalt, meddig bocsathato meg? "
Nyugodtan bocsásd meg neki,
amig ki nem szeretsz belöle.
De szerintem nem vagy normális, ha egy ilyen nőt veszel feleségül.
Kivéve, ha.........................................
( a kipontozott részre bármilyen kórisme beirható)
Buki, ezt tényleg csak te tudhatod, hogy mire vagy képes a kapcsolatodért, hogy a megbocsátható kategóriába tartozik-e nálad a megcsalás. Azért nehéz ügy ez, mert én speciel a nagy
liberális agyammal el tudnám fogadni, hogy a párom megcsalt, de a testem nem tudna megbocsátani, minden alkalommal amikor hozzám érne, bevillantaná, mint egy gonosz videón a jelenetet, ahogy mást ölel és ettől kész lennék. Így megy ez.
Kedves Cica, én nem hiszem, hogy a NŐK vagy a FÉRFIAK hűségesek, van KÖZTÜK amelyik igen, van amelyik nem. És azt sem hiszem, hogy ha nem hanyagolnak el egy nőt, (vagy egy férfit) akkor az feltétlenül hű marad. Kérdés persze, hogy mi a hűség, mert gyanítom mást jelent ez egy aktuális szerelemben, mint egy hosszú távra, gyermeknevelésre, miegyébre tervezett kapcsolatban, mondjuk a házasságban. Ez utóbbinál én azt tartom hűségnek, hogy kitartsak a másik mellett (tényleg jóban-rosszban) és ne alázzam meg, szeressem őt. A szexuális hűség egy hosszú kapcsolatban szerintem nem lehet alapkövetelmény. Itt ugyanis már nagyon erősen konfrontálódik az ember egyéni "szabadságvágya" a másik iránt érzett szeretettel, felelősséggel. A nagy "önfeláldozásnak" is megvannak a hátulütői, az "elvesztegetett életért" sokszor később valamilyen bosszút állnak a partnerek a másikon, előjön a "mártír-tempó" ami idősebb korban gyűlölködéssé is fajulhat. Nem könnyű.
Bocsi, de egy kerdes?
Ha nagyon szeretek egy lanyt, de tudom hogy megcsalt, meddig bocsathato meg?
Mert, ugye ha aztmondom, am ok, akkor maskor is megcsinalja,
ha azt mondom, bye , azt meg szar mert szeretem.
Cloude,
a kérdésed feltettem egy aktuális topicban ,
(és gyorsan válaszoltam is rá...:))
Gombóc Artúr,
nagyon szakszerü az okfejtésed.
Jut eszembe:
Az "Egy nőorvos naplojábol" (?)
c. könyvben olvastam:
Egy hölgypaciens tanácsot kért a doktortol.
---Jelelenleg három férfival van kapcsolatom.
A férjem megbizható, de nem elég akaraterős.
A szeretőm férfias, de nem tul intelligens.
A főnököm intelligens, de gyenge fizikumú.
---Melyiktől legyen gyerekem ???
A doktor persze elküldte a hölgyet.....
A kérdésem: vajon az embernél milyen --pozitiv--
hatása lehet a nöi hütlenségnek ??
A válasz: genetikailag nyilván akkor "hasznos"
a hutlenség, ha a "pótapa" értékesebb, mint az eredeti.
Pl.
ha a férj terméketlen, genetikai hibát hordoz, ami
kiütközik az utódokon, akkor nyerő stratégia a női
félrelépés.
Na most lehet azt kérdezni, hogy
"...és te mit szólnál hozzá, ha..."
Mindenesetre az oroszlánoknál senki nem kérdezi meg
a kicsiket, meg a nőstényeket.
Azt hiszem, neked van igazad a hűséget illetően. Valóban, ha folyamatában, az idő, mint dimenzió tükrében vizsgáljuk a hűséget, akkor változásban folytonos átalakulásban kell szemlélnünk magunkat, másokat, valamint magunk viszonyulását a körülöttünk lévő világhoz.
Ebben a viszonyrendszerben – időben – ténylegesen változnunk kell, hiszen, ha mi még nem is változunk, változik a minket körülvevő világ, és így a mi viszonyulásunk is óhatatlanul más kell, hogy legyen, mindig minden időpillanatban.
A hűség tehát egy időben változó kategória, amely a megismerés mélységével változik, alakul formálódik, erősödik, gyengül, majd szűnik meg. Én úgy látom, hogy amihez hűek akarunk lenni – személy, eszme, hit, stb. – azt előbb megismerjük, ami nem más, mint egy felületes ismerettség, így még hűségről sem beszélhetünk. Mondhatnánk, ugyan már vonzódunk, de még esetleg megvan a régi barát, a régi eszme, a régi hit, stb., még járunk a másikkal, még valljuk előző eszménket, de már kacérkodunk az újjal. Hűség még nincs.
Ahogy sikerül mélyítenünk ismerettségünket a hűség tárgyával, úgy fokozódik kötődésünk, és egyben hűségünk. Egy szerelem tetőfokán, egy eszmerendszer elfogadásának pillanatában, az egyénben meg sem fordul, hogy lehetne mással, vallhatna mást. Ilyenkor az egyén számára csak egy másik lény létezik, egyetlen új eszme stb. és a hűsége határtalan.
A megismerés kiteljesedésével, kezdjük megismerni a másik, az eszme, stb., hibáit, gyengéit, felbukkan valahol egy másik, egy új, amit kezdünk megismerni, mi magunk is kezdünk változni, kezdünk lassanként mást gondolni a világ dolgairól, így, ugyan még nem követjük el a hűtlenséget, de már kacérkodunk a gondolattal, mígnem a változások nem vállnak olyan erősökké, hogy a hűtlenség bekövetkezik.
Ebben a kontextusban a hűtlenséget, amennyiben a másik nézőpontból vizsgáljuk, immár az újhoz való kötődésként kell kezelni, és a változások az átalakulások részének kell tekintenünk.
Amennyiben elfogadnánk, hogy a hűség egy pozitív tartalmú fogalom, akkor lemondanánk a fejlődésről, a változásról, és így elvesztenénk önnön létjogosultságunkat. A hűség, mint olyan nem követendő példa, mivel akkor soha nem változhatnánk.
Ha jól emlékszem talán csinnnKA írja, hogy az állatok között – madarak – ha megtalálták párjukat csak neki akarnak tetszeni. Milyen érdekes, hogy az így érvelők soha nem hozzák elő az emberszabású majmokat, ahol a falkavezéré mindig az a nőstény, aki a leginkább fogamzásképes, hogy a szarvascsordában a legerősebb hímet választják a nőstények, hogy a természeti népeknél a kapcsolatok esetlegesek.
Igen az állatvilágban is kialakulnak párkapcsolatok, amelyek ideig óráig fennmaradnak, ha szabad úgy kifejeznem magamat „gazdasági” érdekből, az utód felnevelésének érdekéből.
A legmegdöbbentőbb ellenpélda a természetből az oroszlánok viselkedése. A falkához tartozó nőstények csak a falka hímjeivel létesítenek kapcsolatot. Amikor az idegen hímek legyőzik az előzőeket, kiirtják a kölyköket, a nőstények 24 órán belül nemzőképesek lesznek. Abszolút hűséget felváltja az új abszolút hűség. Semmi elítélni való nincs ebben, hiszen ez nem más mint egy genetikai program.
A humanoid világában is önös érdek a hűség. A párkapcsolatban kell a két ember az utód, utódok felneveléséhez, de kell a hűség bizonyos eszmékhez, rendszerekhez, politikákhoz, mindig az uralkodóhoz, annak érdekében, hogy az egyén megtalálhassa boldogulását. A pár, hű egymáshoz, hogy a megtermelt javait saját és gyermekei javára fordítsa, vigyáz arra, hogy az általa termelt javakat, ne valaki másnak a „kölyke” örökölje. Ez különösen kihegyeződik a női hűségre, és ezért érzékenyebb ebben a vonatkozásban.
Hűek vagyunk az uralkodó, az erős eszméhez, még hisszük is, hogy az a legjobb, főleg, ha a hűségünket még jutalmazzák is. A hűtlenségünk akkor kezdődik, amikor a megismerésünk már olyan fokú, hogy kénytelenek vagyunk belátni, hogy korábbi hűségünk, határtalan elkötelezettségünk hiba volt, és ezen sürgősen változtatni kell.
És legvégül csak még egy utolsó apróság. A jómódú rétegek körében a legkönnyebb a hűtlenség, hiszen nincs gazdasági kényszer arra, hogy összetartsuk a meglévő nyomort. Gondoljátok meg, hogy milyen visszatartó erő az, amikor meg kell gondolni, hogy a másfélszobás lakás, a trabi, a mosógép és a hűtőszekrény, a videó és porszívó közül egy válás esetén melyik legyen az enyém, honnan teremtsem elő az elveszett javakat, és egyáltalán mit kezdjek magammal?
A hűség amikor személyek közötti viszonyrendszert ír le, általában függőség, - nem állítom, hogy ez a függőség nem lehet érzelmi, de akkor is függőség -, és akkor történik változás, ha képesek vagyunk ezen változtatni.
Azt hiszem ismét eltértem a témától, mármint attól, hogy hűségesek-e a nők? Azt hiszem az igazán életrevalóak nem hűségesek, de vannak ilyen korszakaik, és ez így van rendjén.
Kedves KokaKóla!
Az, hogy nem szeretsz "vagy-vagy"-kompromisszumokat kötni, szerintem nem hiba. Mint ahogy az sem, ha mohó természet vagy. Tulajdonképpen tök ugyanarról beszélünk, talán csak más-más nyelven, de hidd el, teljesen ugyanazt mondjuk.
Amiről én beszélek ugyanis az az, hogy szerintem fiatalon az embernek élnie kell, szórakozni, sok mindent (adott esetben sok mindenkit) kipróbálni. Hidd el, eljön az az idő, amikor totálra belefáradsz az egészbe. Pár hónappal ezelőtt olvastam egy igen figyelemreméltó cikket egy szaklapban arról, hogy statisztikai adatok bizonyítják: a "fiatal" (18-25 év közötti) életkorban kötött házasságoknak nagyságrendekkel nagyobb hányada végződik válással, mint a 28-35 közöttieknek. A szakemberek azt vizsgálgatták, mi lehet ennek az oka. Kiderült: baj, ha túl korán "elássák" magukat egymás mellett az emberek, mert ezt (sokan) 5-10 év múlva kőkeményen megbánják. Ha az iskolapadból egyenesen az anyakönyvvezetőhöz rohannak, akkor mikor fognak "élni", szórakozni? Pikk-pakkra jönnek a gyerekek, és pár év múlva ha egymás mellé teszel egy 28 éves lányt és egy 23 éves kétgyerekes családanyát, akkor az eredmény az, hogy a 28 évest nem mondanád annyinak, a 23 éves pedig megfáradt, elfásult, a rosszcsont gyerekeitől pedig totálra idegbeteg, és úgy néz ki, mint a saját öreganyja. Biztos láttál már utcán olyan életképet, hogy a kb. 20-23 éves anya teljes erőből rángatja a 2 éves gyerekét, közben úgy üvölt szerencsétlen csöppséggel, mint a fába szorult féreg. Mindennapos dolog. Nem csoda hát, ha pár év alatt ráun az egészre, az anyagi gondokra, a sok házimunkára, a gyereknevelésre, a haverokkal sörözni járó férjre... és ordasnagyribanc lesz belőle. A Rómeó&Júlia könnyfakasztó romantikus szerelemből meg kőkemény párharc, cirkuszokkal, verekedéssel, sérült lelkű kisgyerekekkel. (Persze nem kell, hogy így legyen, sok fiatalon kötött, boldog házasságról hallottam.)
De a lényeg az, hogy itt jutunk el kettőnk közös nevezőjéhez: csak akkor szabad bármilyen fokon elkötelezni magunkat, ha ez belső szükségből fakad. Ha azt érezzük, hogy "belefáradtam a sok újba, most már kéne egy igazán állandó". És ekkor megkeressük a lehető legjobbat. De az a házasság (vagy élettársi kapcsolat) valószínűleg csak akkor lesz boldog és kiegyensúlyozott, ha egyik fél sem azt érzi, hogy "Istenem, mi mindent kihagytam a másik miatt", hanem azt, hogy "Jaj, de jó, hogy megtaláltam végre azt, akit - talán - egész életemben kerestem". :-)
